Az apai kötődés

Az első gyermekem születése utáni mámoros időszakban, gyakran kaptam azon magam, hogy csak bámulom újszülött kislányomat és újra meg újra fölidézem minden apró kis dolgát.

Természetesen még egy jóval előttünk állt, hogy valami ténylegesen maradandót „alkosson”, de valahogy mégis mindent varázslatosnak találtam rajta: haja illatától és a puha kezétől (amik éles kis körmökkel végződtek) a szuszogáson és más aranyos hangokon át amiket ébren kiadott, egészen a békés arcig, amit alvás közben láttam rajta. Néhány nap ábrándozás után, villámcsapásként ért a valóság: sokkal többet jelent szülőnek lenni annál, minthogy a gyerekeden csodálkozol egész nap. Rájöttem, hogy ha tényleg ki akarok építeni egy olyan kapcsolatot a lányommal, amilyenről mindig is álmodtam, akkor neki kell vágnom a dolognak és „be kell piszkítanom a kezem”: persze nem szó szerint, ugyanis ahhoz már elég sok pelenkacserén vagyok túl.

A probléma az volt, hogy mivel sosem töltöttem túl sok időt babák közelében, fogalmam sem volt, hogy mit kéne csinálnom. Mivel nem olyan ember vagyok, aki az első nehézség után rögtön segítségért szalad, ezért nem volt más választásom mint, becsukni a szemem, venni egy nagy levegőt és belevetni magam a dolgok közepébe.

Ráébredtem, hogy a kislányom épp olyan „elveszett” volt mint én, ezért elképesztően megértően fogadta a hibáimat. Élete első pár hetében rengeteg ártatlan ballépést követtem el, de emellett felfedeztem néhány egyszerű módot is a lányommal való kapcsolatteremtésre, amelyeket szemmel láthatóan ő is évezett.

Az első ilyen felfedezésem az volt, hogy szerette, ha a kezemben tartom. Általában a karomat részesítette előnyben, de amikor azok már teljesen elzsibbadtak és a hátam is elkezdett fájni, akkor beérte a babahordozóval is.

Azt is szerette, ha beszélek hozzá. Először egy kicsit bután éreztem magam emiatt - mivel nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy mit mondok neki, - de úgy tűnt, a hangom megnyugtatja. Elmeséltem neki a napom, hogy mit láttam a híradóban és séta közben.

Néha, amikor megálltam pár másodpercre, ő csak nézett rám a csillogó kis szemeivel és meg mernék rá esküdni, hogy azt gondolta “Oké, és mi történt ezután?”

Egy fontos tanács: Mivel a babák fejecskéje arányait tekintve viszonylag nagynak számít (1/4 része a testüknek, ami felnőtt korra már csak 1/7 részt fog kitenni) és a nyaki izmaik sem fejlődtek ki még teljesen, ezért nem tudják megtartani kellően a fejüket az első pár hónapban. Fontos, hogy hátulról minden esetben tartsuk meg a kis kobakját és kerüljük a hirtelen erős mozdulatokat, amikor a kezünkben tartjuk őt.

Egy másik dolog ami meglepetésként ért, hogy a pelenkacserék révén tényleg közelebb kerültünk egymáshoz. Ilyenkor lehetőségem volt megvakargatni a pocakját, megcsiklandozni a térdeit és megpuszilni a kis ujjait.

A kezdetekben napi 2-3 óránként cseréltem a pelenkáját és annyira belejöttem a dologba, hogy egyszer még csukott szemmel is megpróbáltam. Nem ez volt életem legjobb ötlete. Először is a hirtelen jött friss levegőtől lepisilt, és valószínűleg jobban tettem volna ha egy kisebb nehézségi szintet választok (azaz csak egy pisi pelust a kakis helyett). Szerencsére nem történt semmi olyan, amit egy zuhany és egy mosás ne tudott volna megoldani.

Mint a legtöbb újdonsült apuka, én sem tudtam túl sok mindent a gyerekek fejlődéséről, és őszintén elkeseredtem mikor tudatosult bennem, hogy bizony még hosszú idő lesz, mire képes lesz fogócskázni velem a lányom.

Ennek ellenére korán megtanultam, hogy sok más módon is játszhatok vele. Történeteket olvastam neki, kukucs játékoztunk, vicces fejeket vágtunk egymásra és néha vele együtt bohóckodtam a földön. Minél jobban bátorítottam, - szavakkal vagy akár csak egy mosollyal, - annál jobban kedvelte a játékot. Viszont az idő ameddig képes volt egy játékra koncentrálni, sokkal kevesebb volt mint azt gondoltam (vagy inkább reméltem). Körülbelül 5 perc volt nála a határ. Öt perc után jött a sírás és a hiszti, vagy csak egyszerűen úgy nézett rám mintha a világ legunalmasabb embere lennék.

Így, néhány év elteltével visszagondolva minderre, talán vannak dolgok amelyeket mostmár másképp csinálnék, de minden amit én és a lányom tettünk az első éveiben, az megalapozta a mostani kapcsolatunkat.