Minden, amit a gyerekek fegyelmezéséről, viselkedéséről és a szülők dilemmájáról tudni kell

Dieter Wolke PhD Dipl-Psych AFBPsS C.Psychol.

A gyermek esetében a fegyelem a második legfontosabb dolog, amit elsajátíthat tőlünk. Az első viszont a szeretet, amit adhatunk neki.

A diszciplína szó eredeti jelentése tanítás, nem pedig büntetés. És ennek a tanításnak a lényege az önuralom: hogy tudja és tanulja meg gyermekünk, hogy „Eddig és ne tovább. És meg is tudom állni.”

Az a 4-5 éves gyermek, aki tudatában van saját határainak, szilárd jellemű: tudja, hogy képes kontrollálni magát, és ez büszkeséggel tölti el. Az „elkényeztetett” gyerek nem tudja, hol a határ a kisbabás viselkedés és a gyermeki fegyelem között, és addig-addig feszegeti a határokat, hogy végre valaki azt mondja: „Na nem! Most már aztán elég legyen!” Ahogy Selma Fraiberg a Varázsos években fogalmaz, a fegyelmezetlen gyermek szeretetlennek érzi magát. Szülőként hogyan tudjuk átadni ezt a tanítást a babaviselkedésről és a gyermeki fegyelemről? Azzal, hogy szavakkal vagy tettekkel, de ezt kommunikáljuk gyermekünknek: „Bármikor, ha ezt teszed, meg kell, hogy állítsalak – mindaddig, amíg, te magad nem tudsz megálljt parancsolni magadnak.”

Nem a verés a válasz!

A tettek alatt nem tettlegességet értek. Ez már nem tolerálható. Ebben már nincsen tisztelet. A gyermek ritkán tanul a fizikai agresszióból. És ha tanul is valamit, az csak annyi, hogy fojtsa magába az érzelmeit, és titkolja el a haragját. E manőver legvalószínűbb eredménye az, hogy a gyermek bosszút áll, és később éli ki haragját.

Erőszakos társadalomban élünk. Ha azt tanítjuk a gyermekeinknek, hogy a nézeteltéréseket erőszakkal kell lerendezni, mi mint szülők az erőszakot támogatjuk életformaként. Tényleg ezt szeretnénk? Ráadásul a fizikai büntetéssel csak addig élhetünk, amíg nagyobbak és ügyesebbek vagyunk, mint a gyerekünk.

Ahogy felnőttünk, többségünk azért mégis kapta a pofonokat. Emiatt nehezen álljuk meg, hogy ne büntetéssel reagáljunk, ha nem tudjuk kontrollálni a kisbabás viselkedést. Ez az egyik legsúlyosabb gyermeknevelési probléma. Az édesanyám egy vékony kis cserjeággal ütött bennünket. Nekünk kellett letépni az ágat. És amikor ez történt, mindketten sírtunk egész idő alatt. Trauma volt mindkettőnk számára. Megesküdtem, hogy én nem művelek ilyet a gyerekeimmel. Mégis, amikor „rosszak” voltak, megkísértett engem is az erőszak.

Ám amikor túlreagáljuk ezeket a helyzeteket, azt a példát mutatjuk gyermekeinknek, hogy épp akkor nem vagyunk urai a helyzetnek, amikor azt szeretnénk, hogy ők tanuljanak önkontrollt. Tényleg ezt szeretnénk? Az 5 éves unokám nemrégiben azt találta mondani édesanyjának (az én fékezhetetlen érzelmekkel teli lányomnak): „Anya, jobban érezzük majd magunkat, ha akkor beszélünk erről, ha megnyugodtál.”

Épp ezért fontos, hogy amikor a gyermek elveszti az önkontrollt és fegyelmezni kell, a szülőnek rendkívül fontos, hogy nyugodt maradjon és uralja a helyzetet, és hogy soha ne feledje: a cél a tanítás, nem a büntetés.

A korlátok meghatározása lépésről-lépésre

A fegyelmezés kemény feladat a szülők számára, viszont muszáj szembenézni vele. Az otthonuktól távol dolgozó szülők számára nehéz feladat, hogy határokat szabjanak úgy, hogy egész nap távol vannak. Számos otthon dolgozó szülő úgy érzi, hogy inkább „szavakkal” igyekeznek elérni, amit szeretnének, nem pedig szigorú korlátok felállításával és alkalmazásával. Lehet, hogy ők is inkább elkerülnék a határok megszabásával együtt járó konfrontációt. Különösen nehéz a fegyelmezés, ha a szülők stresszesek. Ha úgy érezzük, nem uraljuk a helyzetet, tudatosul bennünk a gyermekünkkel szembeni haragunk, ez pedig ijesztő. Hogyan fegyelmezzünk, amikor ilyen kihívásokkal kell szembesülnünk? Álljon itt néhány erre vonatkozó útmutatás.

Érdemes előre eldönteni, miről lehet tárgyalni, és miről nem. A biztonság például nem megbeszélés tárgya. Amint ezt elhatároztuk, könnyebb egyértelmű szabályokat lefektetni a következményeikkel együtt, majd határozottan és következetesen eljárni. Megbeszélés tárgyát képező kérdések esetén a fegyelmezést fontosabb dolgokra tartogassuk. A záporozó „nem”-ek mind következetlennek tűnnek. Sokkal érdekesebb, ha felbosszantjuk a mamit, aztán legfeljebb viseljük a következményeket . Legyünk nyugodtak, de határozottak. És ha lehetséges, legyünk következetesek. Ha nem, ne erőlködjünk a lényegen. Ha a gyermek elveszti önuralmát, és fegyelmezni kell, kikapcsolódással, ölben tartásával vagy elszigetelésével törjük meg az önuralom hiányát. Amint sikerült megtörni, gyorsan üljünk le együtt és kerüljünk közel megint. Magyarázzuk el, mit csináltunk, és miért. Ismételjük a következőket: „majd ha megálljt tudsz parancsolni magadnak.” Adjuk ötleteket, hogyan érheti el ezt. Haim Ginott a nevelési problémák kezelésének egy módját javasolta azzal, hogy a gyermek 4 éves korára át kell helyezzen némi felelősséget a gyermek vállára. „Amikor csak ezt csinálod, mindig mérges leszek. Nem szeretek haragudni rád. Nincs véletlenül valami ötleted arra, hogyan lehetne ezt elkerülni, mielőtt még bajba kerülünk?” Ha a gyermek javasol valamit, mindenképp próbáljuk ki – és ha működik, értékeljük és bízzunk benne. Ha ismétlődik a gyermek viselkedése, érdemes mögé nézni, mi váltja ki. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mit is mond a gyermekem?” Bizonyos esetekben normális viselkedésről van szó. Például a füllentés és az elcsenés a 4-5 éveseknél tipikus jelenség. A füllentés aziránti vágyakozást jelent, amit a hazugságok képviselnek. Az elcsenés azt jelzi, hogy a gyermek szeretne „olyan” lenni, mint az a személy, akitől elcsen valamit. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kellene fegyelmeznünk a gyermeket, mert igenis kell. Ám ha megértjük a gyermek burkolt céljait, egyensúlyba tudunk kerülni legalább annyira, hogy ne reagáljuk túl a helyzetet. Sőt, ha a gyermek reakcióit az ő számára értelmezzük, mélyebbre hatolhatunk, mint a fegyelmezésnek bármely más formájával: „Tudom, hogy szeretnéd, hogy így legyen, és én is szeretném, hogy így legyen. De több eszünk van ennél, neked is, nekem is.” Ha vége van a konfliktusnak, érdemes a negatívumokat valódi pozitívummal ellensúlyozni: „Istenem, de jó, hogy vége, végre megint közel érezhetjük magunkat egymáshoz. Utálok rád haragudni.” Azt ne feledjük legfőképp, hogy amit teszünk, az példa gyermekünk számára, hogyan legyen ura saját magának. Óriási felelősség.